Hortobágyi Racka Juh



A juhokról (birkákról) A juhok a száraz és meleg területek állatai, amelyek igen korán a magyarok őseihez kerültek.
A Honfoglalás során ősibb jegyeket magán viselő rackajuh, melynek dugóhúzószerűen V-alakban pödrött szarvai voltak/vannak.

Ez kisázsiai származású juhfajta, mely jó gyapjú- és tejtermelő képességű, igénytelen állat. Egyedülállóan nemes és száraz fejét, nemes küllemét és színét a magyar állattenyésztők ízlésének, kitűnő szemének és jó állattenyésztő érzékének köszönheti. A rackajuhnak két alfaja fejlődött ki: az alföldi- vagy más néven hortobágyi, és az erdélyi racka. Később a keresztezések során ennek több alfaja vált ismertté. Az alföldi rackának a fejtartása kecses, a nyaka közepesen hosszú, izomszegény, a figyelő állat igen magasan tartja a fejét. A lábállása szabályos, mozgása könnyed, harmonikus. A kosok fejlett korban 55-57 kg-ot nyomnak, a fajta gyors növekedésű és koraérésű. A bárányok 50-60 napos szoptatása után az anyajuh még a gyengébb legelőkön is 100 napos fejés után 50-70 liter tej termelésére képes. A tejéből készült termék: a sajt a túró és az orda.

Az ősrackák a Kr. előtti IV. évezredi Egyiptomból és Mezopotámiából ismertek; ezek a durva szőrű, erősen csavart, vízszintesen álló szarvú ősrackák ezer év alatt eljutottak Anatóliába, Perzsiába, a türkmen sztyepvidékre és a Kaszpi-tó mellékére. Őseink vagy Belső-Ázsiából, vagy Közép-Ázsiából vagy akár a Kaszpi-vidékéről hozták magukkal. A honfoglalás kori juhaink hozzáértő fajnemesítés eredményei. Juhainkat tervszerű kiválasztással nemesítették. Az erdők közelében a juhokat makkoltatták. A juhok számára télen a nádasok voltak alkalmasak, nyáron a szigetekre és a lápokra hajtották a jószágokat. Őseinknél a juh a ló után a legfontosabb háziállat volt.